Kalaposok

Bevezetésként lássuk, mit ír a Magyar Néprajzi Lexikon a kalapról.
kalap: elsősorban nemezből készült, csaknem kizárólagosan férfifejfedő. A
az európai polgárságot követve már a 18. században megjelent mezővárosaink lakosságának öltözetében, a parasztság körében a süveg rovására csak a 19. sz. elején terjedt el országosan.

A kalapdivat alakulása
Szűr Krisztina stylist szerint a kalap az évek során hol diadalmaskodó divatkellékként szerepelt, hol pedig felesleges rossz volt csak. Az elmúlt néhány évtizedben hazánkban nemigen találkoztunk a kalappal, míg más európai országban továbbra is az elegancia kísérőjeként tartják számon. Míg eredetileg pusztán az időjárás viszontagságaitól volt hivatva védeni viselőjét, addig a 19. században a jólöltözöttség fokmérője volt, amit éppen ezért minden nap viseltek. Fedetlen fővel csak a hajadon lányok jártak, az asszonyok mind kalapot - vagy a szegényebb rétegek képviselői fejkendőt - hordtak. Az 1800-as évek kalapjai kész művészeti remekművek voltak. A századvég erőteljesen fűzött derekaihoz óriási karimájú, díszes kalapok társultak. A 20. század első felétől, ahogyan terjedt a női munka, úgy jött divatba a szolidabb, egyszerűbb kalapviselet.
A mai kalapdivat gyorsan változik, mégis elmondhatjuk, hogy alapvetően újra a 19. század formái hódítanak: a karimátlan toque-kalapoktól kezdve a lefelé görbülő karimájú „cloche”-okon (harang) és felfelé görbülő bubi-kalapokon át a férfiszekrényből lopott cilinderformákig. A kalap ismét az elegancia kifejezési módja, egy adott ünnepi alkalom emelésére szolgáló kellék. A hölgyekre ugyan jellemzőbb, hogy kalapot vegyenek fel egy elegáns ruhához, azonban az uraknál az öltönyhöz felvett kalap ugyanolyan ritka, mint a frakkhoz hordott cilinder. A legtöbb ember télen vesz fejfedőt, azonban alkalmakra nem érzi szükségét. Egy olyan eseményen, ahol vélhetően sokan fognak kalapot hordani azért érdemes igazodni, hogy ne lógjunk ki a sorból, még ha nem is érezzük magunkat túl kényelmesen fejfedőnkben.


Fejviseletek a nagyvilágban
A fejviselet valamilyen formában minden kultúrában megtalálható. A fejfedõknek kettõs funkciójuk van: védik a fejet és díszítenek. Minthogy az idõjárás befolyásától óvják a viselõjüket (védenek a hidegtõl, a naptól, a széltõl), évszakonként, a földrajzi szélességtõl és általában a földrajzi helyzettõl függõen is változik formájuk. Ezért a hidegebb vagy forró vagy más szempontból szélsõséges idõjárású területeken a használják leggyakrabban. Az etimológia is sokszor elárulja ezt a rendeltetésüket, például a sombrero a „sombra” („árnyék”) szóval függ össze. Bár a fejet részben vagy egészben beborító kalapok, sapkák és fejkendõk viselésének tagadhatatlan a gyakorlati szerepe, díszítõ, vallási, mágikus és szimbolikus funkciójuk gyakran ugyanennyire fontos. Számos esetben - elsõsorban melegebb éghajlaton - a fejfedõk a fej díszítéseként jelennek meg, például tollakkal, szalagokkal, bõrdarabokkal. Számos vallás elõírja a férfiak és/vagy nõk számára a fej befedését. A kalap nagysága, színe, minõsége igen gyakran a viselõje társadalmi helyzetérõl, rangjáról vagy foglalkozásáról is tanúskodik (mint például a közel-keleti turbán vagy a kínai kalapok).


A kalapos mesterségről
A kalapos mester munkáját, a kalapkészítés folyamatát szintén a Magyar Néprajzi Lexikon segítségével mutatom be, hiszen a leírás pontos és lényegretörő.
kalapos: állati szőrökből, de különösen birkagyapjúból és nyúlszőrből nemezkalapokat készítő mesterember. A kalaposok a zsíros gyapjút először a szeméttől tisztították meg válogatással, majd hamulúgos vagy szódás melegvízben zsírtalanították, napon vagy padláson szárították. Ezt követte a kártolás, a csomós gyapjú fellazítása, szálaira való szétzilálása, majd pedig a nemezelés. Gőzöléssel, vizezéssel tömörítették, végül pedig forró vízzel való locsolás közben vászonba takarva átgyúrták, sűrítették a nemezt. Az egy kalap számára szabott nemezdarabokat, a tompokat fából készült fejformákra húzták, rákötözve forró festékben főzték a kívánt szín eléréséig. Öblítés után ismét formára húzták, így került a szárítóba. A végső kikészítés során a fejrész keményítést kapott, átvasalták, a szélét kerekre vágták és a divatnak megfelelően zsinórral, szalaggal díszítették. A kalaposmesterség ezen régi nemezelő eljárással dolgozó utolsó képviselői századunk 50-es éveiben még működtek. Az utóbbi évtizedekben a kalapos egyre nagyobb része gyárakból vásárolta a tompokat, és csak a helyi ízlés, hagyomány szerint alakították, díszítették azokat. A mesterség kisipari formája fokozatosan elsorvadt a gyári készítmények versenye miatt.
A kalaposmesterség régi neve a süveges, süveggyártó. A süvegviselet a köznépi magyarság legrégibb fejviselete. 16–17. századi adataink szerint a pozsonyi, soproni, brassói süveggyártók ezres tételekben kereskedtek saját készítményeikkel. A süvegviselet nemcsak a katonaság, hanem az egész lakosság körében általános volt. Emellett tanúskodnak a 18. századi árszabások is, melyekben kalap csak elvétve kerül említésre. A süveges megjelölés mellett csak a 19. század fordulóján jelenik meg a kalapdísz. Ettől kezdve a fejviseletben is rohamosan teret veszít a süveg. A korábbi századokban a németlakta területeken tűnt fel először a kalap. A céhek is megkülönböztették a magyar és a német kalapokat.

A YouTube-on megtekinthető videón, amely a hortobágyi kalap elkészülését mutatja be, végigkísérhetjük a fent leírtakat.




A kalaposmester szemszögéből
Mihalkó Gyula az ország egyetlen kalaposa, aki máig az ősi technikát alkalmazza. Elmondása szerint a kalaposok ma már nem foglalkoznak az anyag elkészítésével, azt készen veszik, és később csak formázzák. Mivel a Hortobágy szélén él és dolgozik, így a kalapok alapanyagául szolgáló gyapjút is itt veszi a környékbeli juhászoktól.
A kalapkészítés folyamatát így írja le saját szavaival: “A kalapkészítés aprólékos és nehéz munka, az a lényege, hogy előbb szét kell szedni a gyapjút szálakra, aztán összegyúrni. A szétszedéshez egy egészen egyszerű eszközt használok, körülbelül két méter hosszú rúd, amelynek, mi úgy mondjuk, van vitorlája, meg farka, a kettő közé ki van feszítve egy kilenc juhbélből sodort húr, ezt kell pengetni, kicsit olyan, mintha húros hangszer lenne, amin csak egy húr van. Ahogy ezt az ember pengeti, szépen szálakra szedi a gyapjút, lényegében egy kézi kártológép. Régen, mikor még megvoltak nálunk is a cigány zenészek, Samu bácsi, a prímás sokszor már itt állt az ajtóban, hogy mikor szakad el rajta a húr, mert már vitte is a nagybőgőhöz. Mikor a szétszedéssel megvagyok, a gyapjút formába eresztem, gőzölöm, ekkor már kezd nemezelődni, a szálai összekapaszkodnak, azután jól meggyúrom forró vízben két óra hosszáig. Minél erősebben gyúrják, annál keményebb lesz a kalap. Azután formára húzom, úgy szárad meg, befestem, utána megint meg kell szárítani, és akkor jön a keményítés, a formázás, végül levasalom. Ezután már csak a bevarrás, és a díszítés van hátra. Dédnagyapám, nagyapám, édesapám, és nagybátyáim is ugyanígy dolgoztak.”
A kézművesmesterségek jelenéről is meg van a mesterember véleménye: “Régen négyezer kalapos volt Magyarországon, csak az ipari forradalom, a gépesítés kivette az emberek kezéből a kenyeret. Ez a baj. Annak, amit valaki saját kezével hoz létre, a kézműves tárgyaknak nincs olyan becsületük ma, mint amit megérdemelnének. A kétkezi mesterek nagyon sok mindent meg tudnak csinálni, és sokkal jobb színvonalon, mint a gépekkel termelő üzemek. Hoznak vissza hozzám olyan kalapokat, amiket még nagyapám, meg édesapám készített, hogy újítsam meg, és annak csak annyi baja van, hogy lesütötte róla a szalagot a nap, kifakította, kicsit bezsírosodott. Azt az ember újra festi, újra formázza, azzal megint kibír egy emberöltőt, vagy kettőt.”
A teljes interjú itt olvasható, valamint riportfilm is készült a balmazújvárosi kalaposmesterről.


A kalaposok mai helyzete
Ahogyan azt Mihalkó Gyula is megemlíti, manapság nincs olyan becsületük a kézműves termékeknek, mint régen. A kalapdivat alakulása sem feltétlen kedvez a kalaposmestereknek, hiszen egyre kisebb jelentősége van annak, ki milyen kalapot hord a fején - ha egyáltalán hordanak. Bár kalapos mesterséget akár OKJ-s képzés keretein belül is lehet tanulni, nagyon kevés az erre vállalkozó fiatal. Az éppen divatos kalapokat már inkább a bevásárlóközpontokban, butikokban veszik meg az emberek, hiszen jóval olcsóbbak és utánuk járni sem kell; a minőség, az élettartam pedig nem számít, hiszen “jövőre úgyis kimegy a divatból”. A jelenleg működő kalapos műhelyek, boltok sorra zárnak be és tűnnek el Budapest utcáiról is. Zárásképpen álljon itt néhány példa ezek közül a kis boltocskák közül, melyek már elvesztették a harcot, vagy még kitartóan küzdenek a plázák egyere hatalmasabb uralma alatt is.