1xbolt.blogspot.com - Kalota Béla "Eltűntek" című fotósorozata kis boltok, üzletek portál-portrékörképén rögzíti a város átalakuló arculatát, a rendszerváltás előtti kiskereskedelmi üzletláncok lassan változó, több nemzedék vizuális kultúráját meghatározó tipográfiáját, logóit, színeit, ahogy még töredékesen jelenünk részei, s ideig-óráig megtűrve egyszerivé esetlegesednek. Ebben a blogban közreadjuk és bővítjük a gyűjteményt, keressük és rendszerezzük a fennmaradt apró boltokat, mielőtt egy közeli üzletközpont és a változó fogyasztói igények között létjogosultságukat vesztik, s profilt, arculatot váltanak. ELTE BTK IKI KT & iNapló / 2010-

2010. december 10., péntek

Szabóság

A ruhakészítés, és ezzel együtt a szabómesterség igen ősi múltra tekint vissza. Teljes divattörténetünk áttekintésével adhatnánk csupán teljes képet arról, hogy a szabók milyen szerepet játszottak több mint 2000 éves viselettörténetünkben. Annyi azonban így is észrevehető, hogy a szabó a divat eszköze, a hangsúly mindig a ruhán van, készítője csupán másodlagos.

A magyarországi szabóságok történetéről a későbbiekben lesz szó, először a jelenlegi helyzettel foglalkoznék. Források híján kénytelen vagyok saját tapasztalataimra hagyatkozni e téma feldolgozásánál. A teljes kép érdekében célszerű kategóriákat felállítani az iparág képviselői között.

"Magas szabászat"
Elsőként az úgynevezett “magas szabászatokkal”, vagyis a hazai haute couture szalonokkal érdemes foglalkozni. Itt elsősorban méretre készült, egyedi ruhadarabok hagyják el a szabászasztalt, vagy kis szériás, pret a porter alkotások, melyek korlátozott számban ugyan, de szélesebb rétegek ruházkodási igényeit elégítik ki. Az elkészült ruhaköltemények általában divatbemutatón kerülnek először a nagyközönség elé. A magyarországi divatipar helyzete igen bizonytalan, a magyar divattervezők tehetsége nem mindig elegendő ahhoz, hogy ruháik országszerte ismertek, illetve külföldön is keresettek legyenek. Mindezek ellenére számos hazai tervező tudta megvetni a lábát, nem csak itthon, hanem a nemzetközi porondon is. Ezek közé tartozik például a Katti Zoób, a Je Suis Belle, USE Unused, Nanushka vagy Léber Barbara ruhaszalonja. Ha még több hazai tervezőről akarunk tájékozódni, akkor érdemes a Divattervező.lap.hu-ra ellátogatni.

Méretes szabóság
A szabóvilág középső rétegét talán a méretes szabóságok képviselik. Megkülönböztethetünk előkelőbb, patinásabb szabóságokat, illetve a mindennapi öltözködés igényeit kielégítő kisebb műhelyeket. Specializálódhatnak nemek, vagy bizonyos ruhatípusok szerint is.
Számuk igen jelentős, ha országos viszonylatban, vagy akár csak a fővárosban nézzük. Közös jellemzőjük, hogy méretre készült, a megrendelő igényeit kielégítő ruhadarabokat gyártanak. Az itt készült ruhák ára igen változó, az azonban elmondható, hogy olcsóbbak a haute courure szalonok darabjainál, de drágábbak a konfekcióipar tömegtermékeinél. Számos varróműhely képviselteti magát a világhálón, pontos leírást adva szolgáltatási körükről.

Javítóműhelyek
A szabóságok egy speciális csoportját képviselik, a kisebb ruhajavítók, “ruhaklinikák”. Fő tevékenységi körükbe az átalakítás, méretre igazítás és renoválás tartozik. Manapság szinte minden utcasarkon találkozhatunk velük. Az igényesebb, vagy sikeresebb üzletek az interneten is felbukkannak: Ruhaklinika, Ruhaszervíz, Szabóság stb.

A három kategória között persze sok az átmenet, nem lehet teljesen elkülöníteni őket. A szabóműhelyek igyekeznek alkalmazkodni a kor igényeihez, és minden lehetséges módon fennmaradni a hazai ingoványos talajon.

Képek forrása:
3. Tailor's Szabóság - képet készítette: Szántó Csilla Ilona

Szabómesterség Magyarországon

„Nagyszerű mesterség az… fölséges tudomány, az Isten alkotásainak kikorrigálása: a rossz derekat kiigazítom, a lejtős vállakba férfiasságot öntök.”

Írta Mikszáth Kálmán, A beszélő köntös című művében. És milyen igaza volt! A szabómester kiváltságos tudomány birtokosa, melyet a nép meg is hálál. Nem véletlenül mesehős a szabólegény, ki jutalmul elnyeri a királykisasszony kezét és a fele királyságot.
A történelem, az irodalom és a nép számos jelzőt ragasztott a mesterségre, melyek mind helytállóak a maguk nemében. A csúfnevek épp úgy felbukkannak, mint a dicsérő szavak. A szabó gúnyneve a kecske, melyre több magyarázatot is találunk. Így például, ezt írják a Hazánk és Külföld című irodalmi lap 1872-es évfolyamában:

„Ennek történeti oka van. A török világban ugyanis Komárom már azon a ponton állt, hogy élelem és védszer folytán föladja magát a töröknek. Ekkor egy kis vézna szabó fogja magát, belebúvik egy kecskebőrbe, s kimegy pour la forme legelészni a városbástya melletti gyepre. Látják ezt a törökök, s megütődnek rajta. - Hiszen ha még ilyen élő állatjaik vannak, akkor nincsenek oly igen megszorulva! – gondolják, s az ostromló vezér bosszúsan vonul el a vár alól.”

Egy másik magyarázat szerint, a nép a foglalkozáshoz, mesterséghez tartozó legjellemzőbb eszközöket vette a szájára. Mivel a szabó legfontosabb szerszáma az olló, a kinyitott olló pedig a kecske X alakú hátsó lábaira emlékeztet, ráadásul akkoriban a gidát kecskeollónak is nevezték, nem meglepő a csúfnév elterjedése. Hasonló nevek ragadtak egyéb szakmákhoz is, így például: a csizmadia - csirizrágó, az asztalos - csomótaszigáló; a diák pedig a tintanyaló gúnynévre tett szert. Érdekes még egy jellemző tulajdonságát kiemelni a mesterembereknek. „Ritka, mint a kövér szabó”, mondja egy magyar közmondás. Utalva ezzel a szabók idegeskedő mivoltára a határidők és megrendelők miatt.

A mesterségnév első, magyar nyelvű emléke 1271-ből származik. Az első ismert szabónk Szabó Pál Veszprémben tevékenykedett, folyamatosan véve át a feladatokat az asszonynéptől. Ezen században csak nagyon kevés kiváltságos élhetett a varratás lehetőségével. A parasztság maga tákolta ruhákban járt és nagy szerep jutott a textil mellett a bőrnek, mint nyersanyagnak.
A városi polgárság megjelenése a szabómesterség fellendüléséhez vezetett. Nem csak a vevőkör növekedése indult meg, hanem az önállóság lehetősége is megteremtődött. A mesteremberek felszabadultak a földesúri hatalom alól, és létrejöttek érdekvédelmi szervezeteik. A mesterség legkorábbról ismert céhlevele a XV. század közepéről származik, de olyan kialakult céhéletről ad tanúbizonyságot, amely évtizedes múltat feltételez.
A XVII-XVIII századra a szabócéh népes családdá terebélyesedett és több ágra bomlott. Megjelentek a német szabók, akik külföldi, nyugati mintára dolgoztak. Mellettük a magyar szabók tevékenykedtek, elsősorban magyar viseletet készítve. Közöttük váltómíves, vásármíves és szűrmíves szabókra bukkanhatunk.
  • Váltómíves szabó: vékonyszabó, finomabb kelméből, megrendelésre és méretre dolgozott, elsősorban az előkelők számára.
  • Vásármíves szabó: vásári szabó, vastagszabó, 2-3 méretben megvarrt, kész ruhákat árusított a vásárokon, ez jut el szélesebb rétegekhez.
  • Szűrmíves szabó: gyapjúból készült szűrt, felsőruhát készít.
A XVIII. századra megjelentek a csak egy fajta ruhadarabra specializálódott szabók is: a nadrágmívesek, zubbonycsinálók. Elterjedtek a csak hölgyeket kiszolgáló asszonyszabók, réklikészítők, szoknyásszabók. Ekkor tűntek fel, az úgynevezett kontárok, himpellér-ek, akik céhen kívül tanultak, vagy csavargó szabólegények voltak, s ezzel kivívták a céhtagok ellenszenvét.
A XIX. század magával hozta a nyugati, főleg Bécsi divatot, amelyben a budapesti szabók is közvetítő szerepet játszottak.
A XX. század a párizsi modelleket részesítette előnyben, a divatirányító budapesti cégek kis szériában állították elő portékáikat A tehetősebbek Bécsből, Párizsból és elsőrangú szalonokból öltözködtek, a középréteg a hazai, jó nevű, de kisebb szabóságokat választotta. Országszerte működtek férfi és női szabók, városi házivarrónők, falusi varróasszonyok, akik különféle lapokból dolgozhattak: Szabó Hírlap, Szabó Ipar, Magyar Divatlap, Női Divat.

A textilgyártás, a szabászat gépesítése, a varrógép gyors terjedése, a konfekcióipar megjelenése nagy veszélyt jelentett a kisebb szabászatokra, vevőkörük lecsökkent, ami bezárásukhoz vezetett. A 20. század közepétől indulói államosítás a hazai divatipar halálát jelentette, csupán Rotschild Klára szalonja tartotta magát egy ideig.

Források:
Képek forrása:

Öltözködés a szocializmusban

A konfekcióipar megjelenése, a 20. század közepétől induló államosítás és összességében a szocializmus, nagy hatást gyakorolt a hazai szabóságok helyzetére. Többségük eltűnt, s csupán néhány maradt mutatóban.
Az 1950-es évektől került ismét előtérbe a nő, pontosabban a “dolgozó nő”, aki nem mást hivatott reprezentálni, mint a vasfüggönyön túli, boldog és divatos életet. Talán ebben az időszakban volt a legnagyobb szükség a divatosan öltözködni vágyók furfangosságára. A szerencsésebb hétköznapi emberek Nyugatról, barátoktól, rokonoktól szerezhették be friss ruhatárukat, a kevésbé szerencsések kénytelen voltak megtanulni varrni. Több család rendelkezett ekkor “házivarrónővel”, aki szabásminta nélkül, divatlapokból (Burda) is képes volt remekműveket alkotni. Sokan nagyanyáik, nagyapáik még használható ruhadarabjait alakították át kedvük szerint. Összességében elmondható, hogy a magyar divat legleleményesebb korszakát élte ezekben az évtizedekben.
Persze a házipraktikák mellett számos intézmény kínálta portékáját. Az államosított divat eszköze volt többek között az 1951-ben alapított Ruhaipari Tervező Vállalat (később Magyar Divat Intézet), az OKISZ Labor, a Budapest Divatszalon (Fővárosi Tanács Mértékutáni Szabóságainak Divatszalonja) és az Iparművészeti Divat Stúdió is.













„Sok időt takarít meg, ha mindent egy helyen vásárol! Nagy választékunk biztosítja, hogy mindent megtalál, amit keres”

Így szólt az Állami Áruház egyik hirdetése, amely igen csak optimista, ugyanis a konfekcióipart ekkor alapanyaghiány és rossz minőségű anyagok jellemezték, nem beszélve a méretproblémákról. Ettől eltekintve persze számos ilyen működött a fővárosban: Ruházati Bolt Vállalat, Csillag, Verseny, Úttörő Áruházak, Divatcsarnok, Luxus Áruház.

Különlegességi Női Ruhaszalon - Rotschild Klára
Hogy a szabóságokról is essen pár szó, említsük meg a Clara szalont, mely a korszak legemblematikusabb szabóműhelye volt. Vezetője Rotschild Klára 1903-ban született, elmondása szerint “tulajdonképpen a szabászasztalon”. Apja női szabó, édesanyja varrónő volt. Budapest belvárosában 3 szalonja is működött a családnak, ahol elsősorban a jómódú középosztály és a felső tízezer igényeit elégítették ki.

Rotschild Klára 1953-ban nyitotta meg önálló szalonját a Különlegességi Női Ruhaszalont a Váci utca 12-ben (1961-től Clara szalon). A korszakban egyedül csak ő maradhatott, állami tulajdonban lévő szalonja élén. Rendkívüli divatérzékkel rendelkezett, az országban talán egyedüliként bejáratos volt a külföldi divatházakhoz. Évente kétszer utazhatott Párizsba, ahol a nagy divatházak bemutatóit nézhette végig és azok kollekcióiból vásárolhatott. Divatérzéke mellett rendkívül jó üzleti érzékkel is rendelkezett, ruháit valutáért árult a Magyarországra érkező diplomata feleségeknek. Az 1960-70-es években vevőköre nagyon kiterjedt volt, nála varratta ruháit többek között Jovanka Broz (Jugoszlávia egykori elnökének felesége), Kádár Jánosné, Münnich Ferencné, Gábor Zsazsa, Honthy Hanna, Tatyjana Szamojlova, Psota Irén és Halász Judit is. A Clara szalon a szocialista hate-couture kirakata volt évtizedekig, s csupán a “divat királynőjének” 1976-os halála tudott véget vetni ennek.













Források:
Képek forrása:

Tüdős Klára és a Pántlika szalon

A szocializmus előtti időszakról eddig még nem esett szó, pedig ezzel is érdemes egy kicsit foglalkozni. A gépesítés megjelenése ugyan számos szabóműhely bezárásához vezetett, de ez nem jelentette azt, hogy csak a konfekcióipar termékeire volt igény. Az egyedi kivitelezésű, igényesen elkészített öltözet sohasem ment ki a divatból. Nem meglepő tehát, hogy ennek a korszaknak is meg volt a maga "divatkirálynője".

Zsindelyné Tüdős Klára 1895-ben született. Jelmeztervező, népművészeti kutató, filmrendező, író, iparművész és divattervező volt. Emellet számos kiváló emberi tulajdonság birtokosa.
Családi hátterének köszönhetően kiváló nevelést kapott, tanult Svájcban, több nyelven is beszélt. 1912. és 1916. között elvégezte az Iparművészeti Iskola textil szakát. Az Operaház női jelmeztárának és szabóságának 1925-től vált a vezetőjévé. A Magyaros Öltözködési Mozgalom egyik megvalósítójaként, céljának tekintette a magyar népművészeti és díszítő elemek alkalmazását a mindennapi divatban.
1937-ben nyitotta meg Pántlika szalonját, melynek termékei Európa-szerte ismertek, és keresettek voltak. Jellegzetes, népi ihletésű ruhái modern látásmódot tükröztek, a párizsi divat, a magyar elemekkel ötvöződött. Elmondása szerint:

“A ruha vagy anyagban, vagy vonalban, vagy dekorációban legyen magyaros, de sohasem mindháromban egyszerre…”

Zsindelyné Tüdős Klára nem csak tervezőként alkotott maradandót. Sokoldalúsága másban is megmutatkozott. Nevéhez fűződik többek között a Győrffy Kollégium létrehozása. A háború után újraszervezte a Református Nőszövetséget és megalapította annak lapját a Magyar Asszonyt. Filmrendezőként is kipróbálta magát, 1943-ban elkészítette a Fény és Árnyék című filmjét. Mindezek mellett írt, két könyve is megjelent, az elő 1975-ben, Isten markában címmel, a második pedig 1978-ban, Csizma az asztalon címmel. 1944-tő a svéd misszióval együttműködve zsidó menekülteken segített. Róla, Dizséri Eszter készített könyvet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése