1xbolt.blogspot.com - Kalota Béla "Eltűntek" című fotósorozata kis boltok, üzletek portál-portrékörképén rögzíti a város átalakuló arculatát, a rendszerváltás előtti kiskereskedelmi üzletláncok lassan változó, több nemzedék vizuális kultúráját meghatározó tipográfiáját, logóit, színeit, ahogy még töredékesen jelenünk részei, s ideig-óráig megtűrve egyszerivé esetlegesednek. Ebben a blogban közreadjuk és bővítjük a gyűjteményt, keressük és rendszerezzük a fennmaradt apró boltokat, mielőtt egy közeli üzletközpont és a változó fogyasztói igények között létjogosultságukat vesztik, s profilt, arculatot váltanak. ELTE BTK IKI KT & iNapló / 2010-

2011. január 1., szombat

A késkészítők, köszörűsök története

A késkészítés szinte egyidejű az emberiséggel. A legkezdetlegesebb társadalmi és technikai szinten a kés volt az ember legnélkülözhetetlenebb eszköze munkában, táplálkozásban, védekezésben egyaránt. Ezért a késesipar is a legrégebbiek közül való. Az élelem feldolgozás, eszközkészítés, ruházat készítése elképzelhetetlen valamiféle szúró- vagy vágóeszköz nélkül.
A kést mind ma is sokoldalúan és gyakran használjuk, bár kezdi elveszíteni a státusszimbólum, fegyver jelentéstartalmat. Kezdetben a kések anyaga kő, majd bronz volt, de a vas feltalálása óta kizárólag ebből illetve ötvözeteiből készítik.


A honfoglaló magyarság már fejlett fémművességi ismeretekkel rendelkezett. Késeikről maradtak fel adatok. Ezek közepes méretűek (kb. 15 cm hosszúságúak), nem behajtható pengések, egyélűek voltak.
A becsukható kés, vagyis a bicska későbbi találmány. Egyesek szerint are bicska szó és maga a tárgy is a török katonaság nyomán terjedt el.Mások szerint a szó magyar fejlemény, a bicsaklik, behajlik igével van kapcsolatban.
Felépítés, működési elv és az elkészítési mód tekintetében a bicskáknak két fő típusát különböztethetjük meg;
Az egyik típus esetében a nyél egy faragott vagy esztergált, fa, szaru, esetleg csont darabból áll, melyen hasítékot képeznek ki, a végét rézkupakkal látják el. A penge, melyet nem feszít rugó, a nyél hasítékába hajtható. Ezt a típust hívták bugyli bicskának, kusztorának, vagy lekicsinylően békanyúzónak is. Kialakultak helyi bicskakészítő központok is, ahol szakemberek ezt a típust gondosan kidolgozva, jobb alapanyagokból csinálták. Ilyen központok alakultak ki Rimaszombaton és Gyöngyösön a XVII. században.
A bicskák másik fő típusa a rugós zárszerkezetű bicskák. A rugó a véletlen becsukódás ellen nyújt védelmet. Gyakran a lakatos- vagy puskaműves céhekkel párhuzamosan fejlődött ki. Például Szegeden a késesség már a XVIII. században igen nagy népszerűségnek örvendett. Sokáig ők is közös céhet alkottak a lakatosokkal és a puskaművesekkel. Azonban 1835-ben Ferenc királytól céhszabadalmat és céhlevelet kaptak: „1835-ik Esztendőben Február holnap 10-iknaoján Ns. Sz. Kir. Szeged városában És Császári Királyi Felségének, Kegyelmes Urunknak e Sz. K. Szeged várossában lakozó Késes Mesterek számára kiadott Kegyelmes Privilegyuma az egyben gyűlő s alól megnevezett Mester Emberek jelen létében Tzikkelyről Tikkelyre fel olvasván, ennek folytában az érintett Késes Céhbeli Mestereknek nevei következő sor szerint jegyeztettek fel: Pulmon György, Jaksics József, Sziráki Mátyás, Steinek Péter, Müller János, Pauer Pál, Pulmon István, Steinek Alajos, Gartner Venczel, Náder Ignácz.”
A szegedi mesterek közül Sziráky József volt a legismertebb. Munkásságát még Mikszáth Kálmán is említi: „Őneki adatott meg az égiektől az a különleges tálentum, hogy akár nyél, akár penge dolgában túltesz a földkerekség minden bicskacsinálóján…”.
Tisza Lajos, aki a Víz után az újjáépítés királyi biztosa volt, nagyon megbecsülte Sziráky mester tudományát. Egy alkalommal a Tisza gátján sétáltak. Hal ugrott föl a vízből. Tisza megszólalt – Olyan bicskát csinálj, mint a hal. – Hát rajzoltasd le a fullajtároddal, én majd megcsinálom. Meg is csinálta.” - Gasparics Péter késes mester.
Kecskeméten, Zólyomlipcsén, Radványon szintén késes centrumok alakultak ki.
Szegedhez hasonlóan Debrecenben is kialakultak jellegzetes bicskatípusok, melyeket kizárólag itt készítettek a mesterek. Ilyen a páros-kés és a farvillás-kés.
A páros-késnek nyélbe hajtható pengéje és villája van. A páros-kések nyele általában szaruból készült és igen gazdagon díszített. A díszítés lehet figurális (pl. kakasok), vagy rozettás. Egyszerűbb páros-kések készültek sárgaréz nyéllel is.
A farvillás-kés ugyancsak díszített, de kevésbé bonyolult mechanikájú. A penge szintén a nyélbe csukható, a villa viszont a kés nyeléből húzható ki. A késnyél kihúzatlan villával csizmát mintáz. A nyél szaruból készült, szegecsekkel, apró pontokkal díszített, a rugó szintén mintázott.
E kések elterjedtségét bizonyítja, hogy még manapság is hoznak javítani száz éves példányokat. (készítésük idejét a nyélbe vésett évszám jelzi).
A hagyományos technológia szerint a késes a bicska nyelének vázát alkotó két darab lemezt az ún. platinákat készíti el. Ezek fogják közre a rugót és a penge nyélbe menő részét a tálungot. A platinát vas vagy réz lemezből ollóval vágják ki, ha szükséges, kalapáccsal igazítanak a formáján, sablonok segítségével kifúrják és a formáját pontosra reszelik. Ezután a késes kb. 1mm vastagságú lemezből elkészíti a nyél egyik vagy mindkét végét beborító ún. baknikat vagy paklikat. Anyaga általában sárgaréz vagy alpakka. Egy ólomtuskón nyomóvas segítségével domborítják a kívánt formára. A bakni talpát egyenesre reszelik, egy U-alakú vas csipesszel, a klamerral a platina megfelelő részéhez rögzítik és felforrasztják úgy, hogy az ón a bakni üregét is kitöltse. Majd a baknit az ónon keresztül kifúrják. A nyél anyagát, amely lehet fa, szaru, agancs, gyöngyház, stb. kifűrészelik, pontos méretre reszelik, a platinához szegecsekkel rögzítik. Ily módon készül el a bicska nyelének jobb- és baloldala. A bicska pengéjét és rugóját hagyományosan kovácsolással alakítják ki. Ezen műveletnél a hőmérséklet intertvallumokra különösen oda kell figyelni. Kovácsolás után a pengéket és rugókat kötegelik és izzó faszénben több órán keresztül lágyítják. Az így lágyított anyag sablonok mentén könnyen reszelhető és fúrható. A penge levékonyítása után következik a monogramm és a körömhely beütése, majd a hőkezelés. Ennek első lépése az edzés, ekkor az izzó anyagot olajban (nagyon ritkán vízben) hirtelen lehűtik. Eredményeképpen az anyag roppant keménnyé, és rideggé válik. A szívósság eléréséhez szükség van a második lépesre a megeresztésre. Ez 200-300 °C-on történik. A hőmérsékletet az ún. futtatási színekből állapítják meg. Edzés után a tálungot csiszolják, polírozzák, a pengét, rugót végleges helyére illesztik, a bicskát felhúzzák, beállítják. Lényeges, hogy becsukott állapotban a bicska éle fém részhez ne érjen. Ebben az állapotában még néhány mm-t benyomható legyen. „Cvikkol a bicska”. A szegecsek elverésével rögzítik az oldalakat. A pengét vizes köszörűn köszörülik, majd csiszolják, polírozzák. A nyelet reszelővel lekerekítik, csiszolják, fényezik. Ezeket az ősi fogásokat a műhelyek szinte mind a mai napig megőrizték, bár egyes alapműveletek esetében gépi segítséget vesznek igénybe.

A kés négy részben készült el. Legfontosabb a penge és a rugó megcsinálása volt. Ez kovácsmunka, hevítéssel, kalapácsolással állították elő. Nyersanyaguk az edzhető acél és a vas. Először tömöríteni kellett a vasat. Faszén közé helyezték, izzították, a szükséges hőt az égő faszén biztosította, fújtatót nem használtak. Az így előkészített vas már hajlítható, reszelhető volt, s izzó állapotban üllőre téve a kívánt formára kovácsolták. Körömütővel a penge felső részébe körmöt, végébe - a névütővel - a védjegyet vésték. A durva megmunkálás után az edzés következett, vörös- és fehérmeleges, a minőségtől függően. A felhevített vasat vízbe vagy olajba mártva, sok helyütt faggyúban lehűtve edzették. Fűrészporral leszívatták az olajat, majd csiszolókorongon fölfehérítették, tűzön meglágyították, mert az olajban megmerevedett. Ez volt a színreeresztés, amit újabb csiszolás követett. Végleges alakját a penge és a rugó a nyéllel együtt végzett finomításkor nyerte el.
A nyél elkészítése volt a munka másik fázisa. A nyél anyaga szerint fanyelű, rezes nyelű, csillagos, ólmos és gyöngyház nyelű lehetett a bicska vagy a kés. A nyél legfontosabb része a vasból vagy sárgarézből készült belső lemez, a platina, ehhez erősítették a többi alkotórészt. Külső felén és két végén fémből készült résszel végződik a nyél: ez a pakni. A penge felőli részen a fejpakni, másik végén a farokpakni. Vasból, rézből vagy alpakkából domborították a síktoló kalapáccsal egy kis üllőn, a steklin. A platinát és a paksit összeforrasztották ólom segítségével, majd kifúrták, megszögelték. A pakni elhelyezése a nyélen különböző lehetett, többpengéjű bicskáknál középre is raktak egyet. A nyél két fele között a platinák közé szorították az acélból készült rugót, amin a penge fordul. A nyélben van még a négyszögletes tálung, amiből a penge kiágazik. Erre vésték a mester kézjegyét vagy védjegyét. A nyél 279gyöngyház anyagát külföldről, legtöbbször Bécsből, Hamburgból szerezték be, de otthon is készítettek folyami kagylóhéjból. A kagylókat fűrésszel vékony szeletekre vágták, az így nyert gyöngyházlapokat leköszörülték, majd nyélbe passzítva átfúrták, s félkemény alpakkaszöggel rászögelték, közepére helyezve a harmadik paknit. Szarunyelű bicskáknál a szarut láng fölött meglágyították, majd két vaslap kőzött laposra préselték, s reszelővel készítették el a különböző nagyságú betéteket. A gyöngyház és szarunyelű bicskákat még átfúrt rézlapocskákkal is díszítették. Fanyélnek a feketére pácolt bükk- vagy szilfát tartották legalkalmasabbnak, s késsel faragták ki a megfelelő méretre, formára.
A kések összeállítása, más néven a bicskaállítás a munka harmadik szakasza. Beszögezték a rugót, a nagy, esetleg a kis pengét is, melléje került az abfalnak nevezett réskitöltő betét. Vigyázni kellett, hogy a bicska részei ne feszüljenek, mert akkor hamar eltörik. A rugó beállítása mindig a pengétől függött, és azt egy acéllemez segítségével végezték.
Már csak a finomítás volt hátra. A pengét egy jellegzetes szerszámon, a késes-satun simítóreszelővel finomították, ez a polírozás. Leköszörülték a penge hátát, másként fokát, a pengét magát megköszörülték és kifényesítették. A satubafogás alatt egy faeszköz, a klupni védte a kést. A nyelet egy sóblernek nevezett háromszögletű fémhántoló reszelővel megreszelték. A fényesítést rongy- vagy filckoronggal végezték, enyv és csiszolópor keverékével.” - (Veliky 1971).
A késkészítésben használatos anyagok

A késkészítők nagyon sok féle anyagot használnak, amelyek egymástól fizikai természetükben, megmunkálhatóságukban, nagyban különböznek.

Pengeanyagok
- nem fémes anyagokból pl. obszidián vagy kerámia, illetve nem vas alapú fémekből (pl. bronz)
- fő alapanyaga az acél (rozsdamentes és nem rozsdamentes acél)

Markolat anyagok
- fémek
Általában a (markolatvégek lezárása, a kések újvédői, a bicskák baknijai)
Lehet: rozsdamentes acél, nem rozsdamentes acél, színesfémek (réz, alpakka), nemes fémek (ezüst)

- nem fémek
A markolattestek legtöbbször nem fémes elemekből készülnek (hazai, trópusi fák, agancsook, szarvak, agyarak, féldrágakövek, műanyagok, arany és drágakövek).

Tok anyagai
- fém
- fa
- csont
- bőr

A damasztacél
- acél tulajdonságainak javítására kifejlesztet (közös bennük, hogy a damaszkolt (damaszkuszi) acélnak a felületén több-kevesebb minta látszik, mely minta a belső szerkezetet tükrözi. A damaszkolt acéloknak két fő típusát különböztethetjük meg: kovácstűzben, sorozatos tüzihegesztéssel, másik: egy zárt tégelyben vaspor és szén felhasználásával állítják elő)
Késesek által készített legnépszerűbb bicskák
A híres késesmesterek termékei a vásárok révén elterjedtek az egész országban. Legismertebb bicskafajták: a szegedi halbicska vagy szirákibicska, a hosszú, keskeny, finom nyelű náderbicska, a görbevonatú bácskai bicska, a fejes görbebicska, az egyenes nyelű macskarabicska, a totóbicska (pengéjét nem behajtani, hanem a nyélbe betolni lehet), a nagyobb méretű kubikosbicska, a díszes jegybicska, a paprikahasító bicska, a finom kétpengéjű zsebkés, a debreceni habánbicska, a zalai tótbicska, az őrségi őribicska és a kisalföldi bugylibicska.
Maskara bicskák :
Széles hegye felé lecsapott pengéjű, erős markolatú bicska. Lovas emberek, íjászok,túrázók kedvence. Tipikus magyar parasztbicska.

Náder és juhász bicskák:
Nevét Náder Ignácz szegedi késes mesterről kapta. Ez a díszes nyelű bicska ma is igen kedvelt. A pengéje hasonlóan széles mint a maskara bicska pengéje, de rövidebben lecsapott. Nyele szimmetrikus két végén hosszabb paklival (bakni), ami egy „árokkal”és „bajusszal”van díszítve. Van osztott nyelű változata is.

Jó fogású, szintén széles nyelű, ezért a bicska végébe egy kisebb kacor pengét is szoktak tenni , így a bicska kiválóan alkalmas kecske és birka körmölésre. Így ezt a változatot pásztorkésnek, juhászkésnek is hívják.
Fejes görbe bicskák:
Nyele keskenyebb és ívelt,az első paklinál kiszélesedik, hogy a széles pengét magába tudja foglalni. Ezért nevezték el fejes görbének. Az ekkora nagyságú bicskákhoz képest súlya sokkal könnyebb. Íves formája tetszetős, jó fogású, szintén erős bicskának tartják.

Szalonnázó bicskák:
Hosszú egyenes keskeny nyelű, középre hegyesedő egyenes pengéjű kifejezetten elegáns bicska,elsősorban étkezési célokra. A keskeny mivolta miatt erőteljesebb igénybevételre nem ajánlott.

Rác (széles szalonnázó) bicska:
Egyenes nyelű és pengéjű, közép hegyű bicska. Kissé szélesebb és rövidebb mint a szalonnázó bicska. Szívesen választják maguknak ezt a fajta bicskát azok akik egy könnyedebb súlyú étkezési célra és munkavégzésre is alkalmas bicskát szeretnének.

Arató bicska:
Egyenes vagy cakli penge kerül a vége felé kissé szélesedő egyenes nyelű bicskába. ami így egy kissé markosabbá válik, de mégsem válik súlyossá. Neve is arra utal, hogy aratás idején mindenki próbált egy minden célra alkalmas aránylag méretes, nem nehéz bicskát beszerezni, amelyet, ha zsebre tett „nem húzta le a zsebét”,de sok fajta munkára alkalmasnak bizonyult.

Kis cakli bicska:
Kis méretű bicska . Egyenes vagy cakli pengével. Hölgyeknek, gyerekeknek kirándulásra,túrázásra kiválóan alkalmas.

Kis női:
Egyenes nyelű és pengéjű bicska. Neve is mutatja, hogy elsősorban hölgyek kedvence, de a kis bicska szerelmesei is szeretettel választják.
Gráci bicska:
Németes formájú bicska. Közepes nagyságú, jól fekszik a tenyérben. Csukott állapotban nagyon kicsit áll csak ki a penge sarka.
Kézzel reszelt bicskák:
Reszelő sablon alapján a bicska minden alkatrésze kézzel kerül kialakításra
Ma már csak múlt időben beszélhetünk a késesekről is. A gyáripar elsorvasztotta, s csak egy-két idős mester élteti még az országban ezt a hajdan virágzó mesterséget.
Hasonló a sorsa a köszörűsöknek is. A vágóeszközöket időnként meg kell köszörülni, s ez éltette a hajdan virágzó mesterséget. A köszörülés legegyszerűbb házi módja két kés összefenése, de minden családnál akad kaszakő is, amin megnedvesítve jól lehet a késeket, kaszákat, sarlókat élesíteni. A kényesebb holmikat: finom késeket, borotvákat, ollókat, darálókat azonban mindig inkább köszörűsökkel élesíttették.
Még a 20. század elején is vándorköszörűsök járták az utakat, utcákat. Két keréken járó, talicskaszerű ládájuk elején magasra emelkedett a pedál segítségével lábbal meghajtható nagy lendítőkerék, ennek áttétele hozta mozgásba a tengelyre húzható köveket és csiszolókorongokat. A láda tetején állt a csapos vizestartály, amiből a köszörűkövet nedvesítették. A köszörűsszerszámnak egy másik fajtája is volt, ennél - a vizestartály helyett - a tengely alatt volt egy pléhedény, ennek vizében forgott a köszörűkő (Béres 1964).
A köszörűsök az utcasarkokon megállva először pléhdarab köszörülésével adtak jelt érkezésükről, majd hangos kiabálással hívták a népet. A házbeliek kifutottak az utcára, s akinek szüksége volt rá, odavitte az élesítenivalót. A munkát ott az utcán végezték el, s mindig sok nézőjük is akadt. Pénzért dolgoztak, de élelmet is elfogadtak, sokszor ebédet kaptak a családnál. Piacokra, vásárokra ugyancsak eljártak. Forgalmas helyen álltak le és köszörülték meg az idehordott életlen holmikat. Kelet-Magyarországon vándorköszörűsök (cigányok) ma is előfordulnak még, bár alig-alig.
Központi fekvésű községekben, városokban céhbeli köszörűsmesterek éltek közös céhben a késcsinálókkal, lakatosokkal, puskaművesekkel, de posztónyírókkal is. A céhek megszűnése után önálló iparosokként dolgoztak, és működnek ma is, bár nagyon kevesen. Legfontosabb munkeszközük a négy-öt darab faállványon álló, tengelyen forgó köszörűkő. Kisebb műhelyekben a mesterek lábbal hajtották, nagyobb műhelyekben pedig inas vagy napszámos kézzel forgatta a köszörűkövet. Az 1920-30-as évek óta villanymotorok végzik e meghajtómunkát. A tengely alatti tartály vizében nedvesedik a kő, vagy felülről, csapos edényből csöpögtetik rá a vizet. A műhelyben fontos eszközök a fémsatu, a különböző fogók, reszelők, kalapácsok, s az asztal fölött szép rendben elhelyezett különböző nagyságú és finomságú kövek, élesítő- és csiszolókorongok, kefék.

A köszörűsök munkája ma is változatos: a sokféle kés, olló, borotva, húsőrlő, korcsolya és kórházi eszköz, gépalkatrész köszörülése, fenése, igazítása a feladatuk. Minden munkadarabjukat először köszörülik, majd polírozzák, aztán fenik. Addig kell a kést köszörülni, amíg az él a vastag acél szélén ki nem alakul. Ezután a seibnek is nevezett filckorongon polírozzák, fényesítik, majd egy finomabb korongon finomítják tovább, miközben pasztával kenik, hogy az anyag el ne égjen. A filckorongokat enyvvel vagy vízüveggel kenik be a súrlódás, kopás ellen.
A fenés vagy finomélezés a következő munka. Először kaszakövön, majd finomabb habkövön átfenik úgy, hogy kézzel húzogatják a kövön élével előre. Befejezésül szőrkoronggal tükörfényesre fényesítik a pengét. A különböző nagyságú konyhakésektől a finom alpakka evőkésekig mindenféle kést, bicskát elvállalnak. A régebbi evőkések nyelét és pengéjét külön készítették, s gyantába öntve erősítették össze.
Az evőkéseket finomabb korongon polírozzák, majd szőrkefével fényesítik, a borotvákat ugyanígy. Az iparosok vágószerszámait, pléhvágó ollókat, vésőket, gyalupengéket, a könyvkötők, nyomdászok késeit, a kerti ollókat hasonlóan köszörülik, fenik, az eltörött bicskapengéket pedig pótolják. Ezek a munkák ma már egyre ritkábbak, mert az iparosok maguk is megfenik szerszámaikat.
Az ollókat ugyancsak köszörülik, polírozzák, fenik, mint a késeket, legyen az szabóolló, körömvágó, vagy házi olló. Megdolgoznak még hajnyíró gépeket, borotvákat, pengéket, húsörlőket.
A mesterséghez tartozik az esernyők javítása is. Nemcsak ma, hanem a 18-19. században is nyáron ez adta a legtöbb munkát. Az ernyőkből nagy volt a választék, a kényes női napernyőktől az erős férfiesernyőkig. A fanyelű ernyőket esztergáltatták, enyvvel ragasztották, a bambusz- és fémfogantyúkat javították, a fémrészeket pótolták. Az asszonyok a sérült huzatokat stoppolták. Ma szintén ezt teszik fogók, ollók, kalapácsok segítségével.
A városi mesterek járták a környező falvakat, összeszedték a köszörülni- és javítanivalót, behozták a műhelybe, s ha elkészült, visszavitték a tulajdonosokhoz. A kényesebb ollókat, késeket, borotvákat, szerszámokat inkább a mesterekkel élesíttették, mint a vándorköszörűsökkel.
A régi műhelyekből kis üzlet nyílt az utcára, ahol különböző késeket, ollókat, borotvákat, zsebkéseket, ernyőket árultak.


Késesek, köszörűsök:


Forrás:
http://www.pyraster.hu/inf.html



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése